A Capa Központ 2014 októberében alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, a díjazottak kiválasztásáról egy magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri dönt két lépcsőben. Idén májusban az első zsűrizés utolsó fordulójába került finalistákat és a három, fejenként 500 ezer forintos ösztöndíjban részesülő alkotót nevezték meg. A három ösztöndíjas feladata az lesz, hogy számoljon be a zsűrinek projektje előrehaladtáról és így közülük kerül majd ki a nagydíjas alkotó, aki további 3,5 millió forintot vehet majd át októberben.
Mindezidáig egy teljesen átlagos hír lenne, ifjú tehetségekről, akik nagy jövő előtt állhatnak, hiszen alkotásaikkal már most maradandót tettek le az asztalra. Most azonban szakmai és amatőr oldalról is számtalan kritika érte az alkotásokat. Például a hazai szakmai tekintély, Daróczi Csaba azt írja Facebook oldalán: “Huh! Ez most komoly? Mert viccnek kicsit durva!”, egy kommentre reagálva így egészítette ki véleményét: “Sosem tartottam (tartom) magam annak [művésznek – a szerk.], de ez azért már túlmegy minden határon...“ Megkerestem Daróczi Csabát telefonon is, aki megerősítette véleményét.
Fátyol Viola “Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél”, Ficsór Zsolt “SOROKSÁR” és Timár Sára Erzsébet “Kultúrház” című pályaműve enyhén szólva is vitára sarkallja a fotográfus közönséget és mivel nekünk nem célunk, hogy az alkotókat olyan jelzőkkel illessünk, ami méltatlan lenne, így egy összefoglaló cikket készülünk készíteni erről az idei Capa-nagydíjról, hogy tisztán lássunk a kérdésben, meghallgassunk, pro és kontra érveket.
Addig is, íme az ösztöndíjat kiérdemelt pályaművek:
Fátyol Viola: “Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél”
“2013 nyarán kerültem kapcsolatba a Vámospércsi Népdalkörrel, és váltam rövid idő alatt a csoport tagjává. E résztvevő megfigyelés során tanulmányozhattam a közösség mindennapjait, működési módját, hagyományőrző tevékenységeit, valamint szerepét a helyi kulturális életben és lokális identitásban. Miközben követtem a csoport életének eseményeit, természetszerűleg történt meg érzelmi azonosulásom, így a közösség bemutatását már a munka elejétől kezdve erősen árnyalták a kialakult baráti, érzelmi kötődések. A vizsgálat iránya épp ezért hamarosan a közösséget alkotó egyének felé fordult: az érdekelt, hogy az asszonyok számára miért fontos a közösség, hogyan használják a csoporthoz való tartozásukat saját személyes életeseményeik feldogozásához. A barátnőkké vált nők szerepmodellekké váltak, akik emberi mentalitásukkal segítenek saját életeseményeim feldolgozásában is.”
Ficsór Zsolt: Soroksár
“2015 nyarán jött egy lehetőség, úgy néz ki mehetek “dolgozni” soroksárra. A polgármesternek kampányvideót kell csinálni, ha tetszik neki és megválasztják, állandó fotósai lehetünk! Elsőre jól hangzott, talán még nem is fizet rosszul, meg is érné ha nem lenne olyan messze… Ahogy telt az idő a hozzáállásom is változott. Szeretek tömegközlekedéssel utazni, akár órákon keresztül is. Jól esik felfedezni a külvárost, már unom a régi köröket. Az elején még megszeppenve, mint egy kezdő, végzem feladatom, de ráérzek a helyzet szürrealitására és elkezdek magamnak is fotózni, csak hogy elteljen a várakozási idő és persze, hogy ne unatkozzak. Pár alkalom után már szerettem kijárni, tortúra volt (és cd-n kellett kivinni az anyagokat) , de tudtam, ha kimegyek biztos találok valami kedvemre valót. Ez a hely egy vizuális kincsesbánya!”
Timár Sára Erzsébet: Kultúrház
“Magyarországon ma hozzávetőlegesen háromezer művelődési ház található. Az intézményrendszer története messzire nyúlik vissza, mégis leginkább a szocialista közművelődés szánt nekik meghatározó szerepet. A jelenkor igényeinek megfelelően több épületet sikerült felújítani az utóbbi években – jelentős részük azonban továbbra is őrzi a régi rendszer hangulatát, termei, szobái sajátos atmoszférával rendelkeznek, ahol múlt és jelen történeti nyomai egymásra rétegződve találkoznak. Ezekben az egészen különös terekben történik ma is sok ember kulturális és szabadidős tevékenysége a nagyvárosokban és a kis településeken egyaránt. Átmenetben – régi funkciójukat, hol elveszítve, hol azokat megtartva és kiegészítve találjuk ma kultúrházainkat: tovább élnek és működnek, de a hogyan és meddig nem tudható biztosan.”
